Lelkes, a vásárhelyi polihisztor

Nemcsak Vásárhelyen, az országban, sőt a világon is az utolsó polihisztorok egyike a 75 éves Lelkes István – bár ő nem vállalja ezt. Fest, ír, fotózik, hangszeren játszik, freskókat restaurál, operatőrködik, a hódmezővásárhelyi lovassport egyik alapítója. Tele van tervekkel, párhuzamosan több művön dolgozik.

Tollal, ecsettel, objektívvel
Pécsett, 1937-ben, vérbeli művészcsaládban született Lelkes István: apja és anyja festőművész-rajztanár volt, négy testvére is képző-, illetve iparművész lett. Csepelen nevelkedett. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen „freskó szakon” végzett – ahogy ő fogalmazott: „unicum laude”, ugyanis szeret főzni, kedveli a jó ételeket, italokat, köztük az Unicumot –, tanulmányai után, 1961-ben telepedett le Hódmezővásárhelyen. Polihisztor: fest, fotóz, kisregényeket, szakkönyveket, novellákat, drámákat ír, énekelt madrigálkórusban, kürtön játszik. Tanított általános iskolában, gimnáziumban, majd közel 20 évig a JGYTF rajz–műveszettörténeti tanszékének adjunktusa volt, ezután újra általános iskola jött, 1996-tól nyugdíjas. 1962-ben egyik alapítója volt a vásárhelyi lovassportnak, a lovak szerelmese.

– Hogy s mint van Lelkes István?
– A jövő hónapban már 76 éves leszek, de tele vagyok tervekkel, munkával. A Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskola elnöke lettem – a jövője nagyon fontos számomra. Novellán, két kisregényen, második drámámon dolgozom, és most kezdtem 6 órás musteranyagból „összevágni” egy pályázatra készülő filmet. Ebben operatőrként is akadt munkám, de nem ez lesz az első: a Vadászatok, kürtök, templomok című már hozott filmes sikert. Mindig „gyakorlok”, vagyis csinálok valamit, már csak azért is, hogy az embereknek adjak. A szabó sem csak magának varr ruhát.

– Fest, ír, fotóz, hangszeren játszik, és még sorolhatnánk. Az ilyen embereket nevezik polihisztornak. Vállalja?
– Tudom, nem könnyű a sokoldalúságomon eligazodni, de én mindig egyfélét csinálok, csak különböző területeken. A lényege, hogy egy belső késztetés azt parancsolja, mindig tegyek. Ha módom lenne rá, még egy csomó területen működnék, lennék hegymászó, barlangász, műrepülő, mélytengeri búvár, csillagász, atomfizikus, zeneszerző, színész és élsportoló – amit akarnak. Irigylem azokat, akik ezekkel foglalkoznak. Nem vagyok polihisztor, mert egyfélét igyekszem mindig kifejezni: ez az élet adta nagyszerűségek tárháza. Csodabogár pedig végképp nem vagyok.

– Az sem mellékes, hogy igazi művészcsaládból származik.
– Édesapám és édesanyám is festőművész-rajztanár volt, és négy testvérem is képző-, illetve iparművész lett. A zene is otthon volt nálunk. Mesélték, hogy hamarabb tudtam Mozart-dallamokat fütyülni, mint beszélni. Édesanyám rendszeresen játszott, én pedig ott ültem a zongora alatt. Nem felejtem el, egyszer megjegyezték a szüleim: ma fél éve, hogy utoljára húst ettünk – de szeretetben, kultúrában nem szenvedtünk hiányt.

– Tehetségben sem: 1982-ben Budapesten, Kőbányán családi kiállítást rendeztek.
– Szüleimmel és testvéreimmel együtt heten szerepeltünk, volt négy festőművész, édesapám, István, édesanyám, Mária, András öcsém és én, két belsőépítész, László és Mária, valamint egy ipari formatervező, Péter. A tárlatot Czeizel Endre genetikus nyitotta meg, és a famíliánkat belevette a tehetséges családokról szóló könyvébe, például a Bach famíliával kerültünk egy kötetbe.

– A legtöbben festőként ismerik: nagyon termékeny, eddig több mint 1000 képet alkotott, közte egy Assisi Szent Ferencet ábrázoló oltárképpel. Gyorsan és könnyen dolgozik?
– Általában igen, végső esetben segít az egyik legjobb múzsa, a határidő, a másik a megrendelés. Egyszer sehogy sem akart úgy sikerülni a kép, ahogy szerettem volna, kiborultam, ledobtam az állványról, megtapostam, ordítottam, „te hülye, miért nem tudod megfesteni”. És a születésnapi buli, amire rendelték, 2 óra múlva kezdődött. Elkészült.

– Főként megrendelésre dolgozik?
– Természetesen nem, rengeteg saját ötlet valósul meg, szinte kedvtelésből. De nem panaszkodom, a megrendelések mellett is sok képet eladtam, a világ számos pontján vannak festményeim magángyűjteményekben. Fő témáim az állatok, szinte mindegyik előfordul a vásznakon, lóból van a legtöbb, legalább 700 festményen, rajzon, vázlaton ők a főszereplők, de más témák is bőséggel megtalálhatók.

– A művészi pálya mellett tanított, illetve keményen bírálta a rendszerváltás előtt Hódmezővásárhely művészetpolitikáját. És ez a kettő szorosan összefügg.
– Szakfolyóiratokban, kiadványokban kritizáltam az akkori művészetpolitikát, ennek okán kitették a szűröm a JATE-ról, ahol művészettörténetet oktattam – óraadóként – történészhallgatóknak. Akadtak, akik megesküdtek, és megmondták: addig nem nyugszanak, amíg el nem üldöznek a megyéből. Nem sikerült és 1994-ben rehabilitáltak. Semmi rendszerelleneset nem csináltam, csak vállaltam és hirdettem a véleményemet.

– Megbánta?
– Nem. Miért tettem volna? Segíteni akartam, de… Azt hittem, a gázt nyomom, és a fék fogott.

– Váltsunk sportágat, vagyis következzen a sport. Ezen a téren is sokoldalúnak bizonyult.

– Hosszútávfutással, síeléssel, úszással, kajakozással, ökölvívással, cselgáncsozással, kardvívással és céllövészettel próbálkoztam, de a legnagyobb szerelem a ló volt és maradt. Alapítója voltam a vásárhelyi lovassportnak, a híres, azóta megszűnt Aranyági Ménes létrehozásánál is segédkeztem. A kezdetektől, vagyis 20 éve én vagyok a Hód-Mezőgazda Zrt. által rendezett állattenyésztési napok szpíkere, és a kiállítási centrum arculatának kialakításában is részt vettem.

– Ilyen nagy szenvedély, elkötelezettség mellett miért nem volt soha saját lova?
– Sem pénzem, sem időm nem volt rá, de bármerre járok, mindig akad egy hátas, amelyen lovagolhatok. Mai napig az életem része, emellett rendszeresen kerékpározom és futok, nyáron a Tiszára járok úszni, télen, ha van hó, járőrsíléccel közlekedek a városban – nézik is, hogy mit csinál ez a marha.

– A sport mozgalmas, izgalmas, rengeteg váratlan helyzetet tartogat. Ehhez képest a festészet főként „szobasport”, unalmasnak, statikusnak tűnik. Vagy tévedek?
– A képzőművészet is izgalmas, kiszámíthatatlan: előfordul, hogy nem tervezett paca kerül a vászonra, először nagyon dühös vagyok, majd beépítem a kompozícióba. Olyan is megesett, hogy fotótöredék és elmesélés alapján kellett megfesteni tanyát, nagy kihívás volt, és sikerült, az illető ráismert. Az alkotás folyamata is szép, érdekes: a lovat például mindig a fejénél kezdem, mikor megvan a szeme, néz – tulajdonképpen „él” –, létrejön a kontaktus, úgy már könnyebb. Egyébként lovakat régi indulókat hallgatva festek, de minden témához más-más zene illik.

– Díjakkal nem halmozták el…
– Bármit csinálok, az emberek gratulációja, elismerése számomra a legnagyobb díj. A művészt olykor csodálják, ami hízeleg a hiúságnak, jólesik, de én nem ragaszkodom hozzá, hogy velem keljen és feküdjön a nap. A problémák, amelyekkel foglalkozom, fontosabbak nálam.

Imre Péter DV

 Forrás: FogathajtoHirek.hu

 

Fatal error: Call to undefined function upm_save() in /var/www/clients/client10/web18/web/wp-content/themes/adsimple/single.php on line 14