Anno 1930. november  10.

Az eddig kifejtettek után végre rátérek az első „Kengyelhossz” című cikkben lefektetett, Ubertalli olasz alezredestől – mint az olasz iskola képviselőjétől – származó megállapításoknak a megbeszélésére. Mivel pedig ezekből mindent, amit – ez a maga nemében mindenesetre kiváló lovas – az ugratásról ír, minden ellenvetés nélkül elfogadhatunk, most csak azon kitételeivel kívánok foglalkozni, melyek a klasszikus, vagy ahogyan ő mondja – a „régi” iskolalovaglással kapcsolatosak. Ez áll elsősorban azon kijelentésére, hogy az olasz módszert a klasszikus iskolával összeegyeztetni nem lehet. Ezen felfogás teljesen egyezik saját nézeteimmel, amely szerint e két módszer teljesen ellentétes elveken alapul, amennyiben az egyik a lónak a lovas egyenes üléséhez való kiegyensúlyozására, tehát a lónak az átformálására törekszik, a másik pedig éppen ellenkezően, a lovastól követeli minden alkalommal a lóhoz való alkalmazkodást. Ebből adódóan egyidejűleg ugyanazon lovon az egyiket legfeljebb csak a másiknak rovására lehetne alkalmazni. De miután az állításaimnak a bebizonyítására tett korábbi ígéretemet ezideig be nem váltottam, úgy ezt most ez alkalommal szeretném itt megkísérelni.

E cél elérésére alkalmasnak vélem, ha összehasonlítom a krupirozás két formáját: egyrészt azt, amelyet a szabadon ugró ló az ugrás véghezviteléhez önmagától végez, másrészt azt, amelyet a klasszikus idomítás a lóban előidéz.

Írta: Szerdahelyi Tibor

Szerkesztette: Bázár György

A teljes cikk a Lovas Nemzet novemberi számában olvasható.

Fatal error: Call to undefined function upm_save() in /var/www/clients/client10/web18/web/wp-content/themes/adsimple/single.php on line 14