Isten látja lelkemet, a naplóírást világéletemben gyanús dolognak tartottam. Mindig is úgy gondoltam, hogy vannak emberek, akik élik az életet, vannak, akik írnak az életről, és akik sem élni, sem pedig írni nem tudnak, nos azok írnak naplót. És bár tudom, hogy vannak kivételek, hiszen ők erősítik a szabályt, biztos, ami biztos, nevezzük műfajilag inkább élménybeszámolóknak az írásaimat, amelyben igyekszem számot adni a filmes világ kulisszatitkairól, és a kaszkadőrök mindennapjairól.

Üdv hát a világomban, kedves olvasó!

Hajnali három óra van, nyirkos téli hideg, megborzongok, ahogy felriadok a békés szendergésemből. Körbenézek, és meglepetésemben megdörzsölöm a szemem. Körülöttem a macskaköves utcán nyüzsgő tömeg, csupa bajszos rendőr, kezükben fa bikacsök és libegő – lobogó fényű lámpás, távolabb lovasrendőrök gubbasztanak a lovaikon, vízhatlan köpenyegükbe burkolódzva, és néhány POLICE feliratú ódivatú fiáker, előttük életunt paripákkal. Az utcán keménykalapos, frakkos urak karján rétegelt szoknyás, fűzős hölgyek vonulnak az angol cégérek alatt, amelyek közül az egyik büszkén hirdeti, hogy: BARBER SHOP, BALTIMORE.

Ahogy leragadó szempilláim résein kitekintek, váratlanul magamat pillantom meg a szemben lévő kirakatban, egérfakó lovon, rendőrgúnyában, kackiás bajusszal. Hm. Ébredő öntudatomba befészkeli magát egy gyanú: tétova mozdulattal a bajuszomhoz emelem a kezem, mire a bajusz egy elegáns mozdulattal leválik, és a kezemben marad.

Aha. Ha ez nem valamiféle halálos bőrbetegség, akkor nem álom, csak a szokásos: filmforgatás. Most mehetek visszaragasztatni a bajuszt. Odazárom a csizmámat a jó Vezér nevű csataheréltem oldalához, és ezzel visszavonhatatlanul magamat és a lovamat is felébresztem a szendergésből…

A teljes írást megtalálja a Lovas Nemzet márciusi számában.

Fatal error: Call to undefined function upm_save() in /var/www/clients/client10/web18/web/wp-content/themes/adsimple/single.php on line 14